De Profundis - 1.fejezet

Fandom: Supernatural
Párosítás: Destiel

Korhatár: egyelőre nincs, de a következő fejezetekben a +16 legalább várható.

Műfaj: démon!Dean, pap!Castiel több fejezetes (akár regény, majd még meglátjuk) AU. Egyelőre humorosabb, de a jövőben lesz itt angst bőven.

Tartalom: Castiel atyának mindene megvan a világon, amire valaha is vágyott. Egy kisváros káplánjaként rengeteg teendője akad, és hivatástudatát még az sem árnyékolja be, hogy nyalóka- és gumicukorfüggő plébánosával kell együtt laknia. Egy nap azonban különös férfival találkozik a városban, aki azt állítja, megbánta minden bűnét.

"A mélységből kiáltok, Uram, hozzád
hallgasd meg szavamat, Uram
Legyen füled figyelmezéssel
amikor hozzád könyörög szavam.

Ha felrovod a vétkeket, Uram
ki áll meg akkor előtted, Uram?
Ám nálad bocsánatot nyer a vétek
Hogy áhítattal szolgáljanak téged."

/Zsoltárok könyve - 129. zsoltár)

Egyéb megjegyzés: Már nagyon hiányzott az, hogy egy kicsit hosszabb lélegzetvételű írásokat bocsássak közre, és csak most jött meg az ötlet, amivel ez kivitelezhetővé vált. 

Castiel magában hálát adott Istennek, amiért legalább a kulcsát nem hagyta benn a lakásban, mint a legutóbb. Igaz, így is elég későre járt az idő, és a szellős, szokásosnál hidegebb márciusi időjárás sem volt éppen az ideálja, de még ez is mindenképpen jobb volt annál, mint mikor pár héttel ezelőtt elegánsan kizárta magát a paplakból, Gabriel pedig éppen nem volt otthon, hogy segítsen rajta. Mivel plébánosa rendszeresen elfelejtette átállítani telefonján a néma üzemmódot, Castiel hozzávetőlegesen másfél órát üldögélt a lépcsőn, egy szál ballonkabátban és egy vékony reverendában, miközben pár szociális munkás javában söpörte a havat a templom előtt. Ebben a nevesincs kisvárosban elég pletykásak voltak az emberek, és a pap igazán nem akart semmiféle szóbeszédre alapot szolgáltatni.
Most valamivel konszolidáltabb volt azért a helyzet. A kulcs megvolt, bár reggel kapott egy defektet, és az utána következő három mise, egy esküvő és az elsőáldozókkal kapcsolatos adminisztráció kellően fárasztónak bizonyult ahhoz, hogy mikor a paplak ajtaját benyomta, csak egy fáradt, halk köszönésre tellett tőle.

 - Nagyon remélem, hogy hoztál kenyeret meg felvágottat! – hallatszódott Gabriel hangja a konyhából, Cas pedig mikor odaért, engedelmesen lepakolta a két szatyrot az étkezőasztalra. Kollégája, és egyben lakótársa szokása szerint – mivel a paplak alapvetően elég szűkös volt, dolgozószoba nem fért volna el – az ebédlőasztalon görnyedt a Szentírás, és egy össze-vissza firkált piszkozat felett. Begipszelt lábát sámlira rakta, hogy kényelmesebb legyen; nemrég ugyanis egy szerencsétlen baleset során eltörte a lábát, de legalább megtanulta, hogy lefagyott lejtőn nem rohanunk vissza a paplakba az otthon hagyott szentbeszédért.
Mikor meglátta a csomagokat, egyből beléjük túrt.

- Neked is kellemes estét, atyám.  Hogy érzed magad?
- Gumicukor. - Gabriel kivette a csomag Haribo-t, behunyta a szemét, és élvezettel megszagolta a csomagolást.– Remélem nem haragszol, ha nem kínállak meg belőle. Ha haragszol, akkor sem foglak megkínálni, de jobban szeretném, ha nem haragudnál.
Castiel vigyorgott, a nap folyamán először.  Gabrielből józan ember nem nézte volna ki hogy pap, rendszerint még odakint is civilben járt, a papi gallért és a reverendát csak hivatali ügyekben, meg persze mise alatt viselte.  A hívők azért nagyon szerették, mert elképesztő hatással tudott lenni a közönségére, és gyónásnál sem adott túl sok penitenciát.
Castiel hamarosan készített magának egy kis rántottát, amíg Gabriel a friss szentbeszéd fölött (becsületére legyen mondva, a Bibliát arrébb tolta) csinált valami szendvicset.
- Ne aggódj, holnap már könnyebb napod lesz – mosolygott Gabriel.
- Ennyire látszik, hogy elfáradtam?
- Nem kellett volna rád bíznom az elsőáldozókat. Így is téged küldözgetlek mindenhova, csodálom, hogy nem untad még meg.
Castiel atya ajkai félmosolyra húzódtak.
- Mióta is lakunk együtt, Gabriel?
- Hát nem mondom, hogy naptár szerint jegyzem… úgy nagyjából öt éve lehet? Szerintem igen. És még mindig rám szólsz, ha a mosógépben felejtem a ruháim.
Castiel bekapott egy falat rántottát, és elfintorodott.
- Öt év nagy idő, de te sem lettél pedánsabb.
Csendben folytatták a további étkezést; Gabriel valószínűleg a szentbeszédén elmélkedett, míg Cas azon gondolkodott, hogy mit fog csinálni a következő nap. Több heti fárasztó kötelességteljesítés után bűntudatos plébánosa felajánlott neki két nap szabadságot, és a pap úgy gondolta, elmegy végre a helyi könyvtárba, és kivesz valami olvasmányt az elkövetkezendő időszakra. Többnyire a teológia kötötte le, de a természettudományok iránt is mutatott némi érdeklődést; mindenesetre örült, hogy végre lesz egy kis szabadideje. Szégyellte, de megvolt már két hete is annak, hogy a szobájában alaposan kitakarított, így azt is a napirendre tűzte.

.
Gabriel, mintha megérezte volna, mi zajlik Castiel fejében, rákérdezett, hogy mit fog csinálni holnap.
- Könyvtárba megyek, takarítok… esetleg nézek valami filmet, ha lesz időm. Miért kérdezed?
- Holnap kedd lesz, és tudod, délutánonként felnőtt hittant tartok. Ezt most csak azért mondom, hogy lehetőleg ne egy szál alsógatyában flangálj idebent, és a pornót se nézd túl hangosan.
Castiel egyből elpirult. Gabriel atya poénjait valahogy sosem tudta magáévá tenni.
- Köszönöm hogy szólsz, de tudtam volna magamtól is. Régebben én tartottam, ha még emlékszel. – Ez a régebben pár hete volt, vagyis a plébános balesete óta. Castiel atya átvett tőle minden teendőt, amihez ki kellett mozdulni a paplakból, kivéve a vasárnap reggeli misét. Gabriel ragaszkodott hozzá, hogy mankóval, begipszelt lábbal is megtartsa a ceremóniát, és bár eleinte vicces látványt nyújtotta a díszes miseruha és a puritán mankó látványa, a hívek hamarosan megszokták ezt is.
- Jut eszembe, köszönöm, hogy elintézted nekem a helyettesítést.
- Ez a legkevesebb – sóhajtotta Gabriel. -  Ne aggódj, remélhetőleg már nem sokáig kell itthon ücsörögnöm. Hidd el, én is unom magam… de jövő héten, ha minden igaz, leveszik a gipszet. Addig is nekiállok szervezni az új jegyes oktatás csoportot, mert már többen jelezték, hogy lenne rá igény. Egyébként hallottad mi történt tegnapelőtt az óvodában? Nem mintha pletykálni szeretnék…
- Meghalt az a két Smith-fiú – bólintott Castiel, aki a kis hittanosok miatt tartotta a kapcsolatot az óvodai pedagógusokkal. – Szörnyű tragédia, el sem tudom képzelni, hogy történhetett ilyesmi a mi városunkban. A lányt már megvizsgálták, és ő azt mondta, hogy nem emlékszik a gyilkosságra, amit nyilvánvalóan elkövetett. Mrs. Sand szerint úgy találtak rá a holttestekre, hogy a lány ott állt mellettük, és könyékig véres volt a keze.
- Ezek kisgyerekek, Castiel. Hat évesek sincsenek. Ez… elborzasztó.

Castiel bólintott, majd miután befejezte a vacsorát, neki állt elmosogatni a napi adagot (Gabriellel beosztották ugyanis, ki mikor takarít. Castiel pedánssága miatt bejárónőre nem volt szükség.) A forró víz kellemesen égette a kezét, és szorgosan suvickolta az edényeket; ám hamarosan kezdte úgy érezni magát, mint kicsi korában, mikor egy csőtörés következtében három centi magas vízben úszott a fürdőszoba, ő meg, négy éve minden okosságával, pancsikolni kezdett benne.  Az atya lenézett a földre, és elhúzta a száját.

- Most már tényleg csinálnunk kellene valamit ezzel a csappal. Nem jött múltkor a szerelő, akit hívtam?
- De, jött, meg is szerelte, de mint láttad, nagyon ki vagyunk vele segítve – horkantott fel Gabriel atya. - Majd megkérdezem a híveket holnap, tudnak-e valami jó szakembert a környéken.

Castiel, miután végzett a mosogatással, és az úszómedencét is felszámolta maga körül, elköszönt felettesétől, és visszavonult a szobájába. A viszonylag tágas, kék színű helyiségben csak a legegyszerűbb bútorok fordultak elő, kivéve a nagyképernyős televíziót, amiről Castiel nem tudott lemondani. Könyvespolcain roskadoztak a szentéletű emberekről szóló könyvek, és hét különböző Bibliafordítást tudhatott magáénak; pár fizikai és csillagászati könyve is volt, ezeket is előszeretettel olvasta, valamint a klasszikusokat. A tévé mögötti falon két hosszú sorban húzódott tetemes dvd gyűjteménye, ami Gabrieléhez képest még mindig elenyészőnek számított. A két pap gyakran rendezett filmmaratont, azon ritka alkalmak egyikén, mikor mindkettő szabad volt (A Gyűrűk urát már legalább négyszer nézték végig, és még mindig nem unták.)
A tévével szemben, közvetlen a vastag fakeretes ágy mellett foglalt helyet Castiel saját imazsámolya. Most is ide vonult vissza, és pár percig csöndesen imádkozott lehajtott fejjel; aztán felnézett a zsámoly feletti feszületre, amit még az édesanyjától kapott ajándékba legelső hittanórája alkalmából. Arra gondolt, hogy a szüleit is ideje lenne már meglátogatni, mert karácsony óta alig találkozott velük.
Mikor az imáival végzett, leoltotta a lámpáját és nyugovóra tért. Csak feküdt a sötétben, és amikor végre álomba szenderedett, meg volt róla győződve, hogy a holnapi nap is csak olyan közönséges nap lesz, mint a többi. Nem lett igaza.

×××

Reggel egészen boldogan ébredt, tudatában annak, hogy az egész nap csak az övé, és kedvére mászkálhat a városban, sétálhat a parkban, és úgy egyáltalán, csak magával foglalkozhat. Nem mintha nem szeretette volna a munkáját, inkább ellenkezőleg: egész kisfiúkorától kezdve a papi hivatás vonzotta, és sohasem fordult meg a fejében semmi más. Még mindig a fülében csengett a régi, öreg plébánosuk érces, kenetteljes hangja, és az orgonák földöntúli bongása, ami mindig visszarepítette őt kicsit a múltba. Igen, büszkén felvállalta elhivatottságát osztálytársai előtt is, és bár egyke gyerek lévén szülei hangot adtak aggodalmuknak, amiért nem lesz unokájuk – Castiel sosem ingott meg elhatározásában. Szeretett és tudott is szónokolni, és égett a vágytól, hogy valami mást, valami hasznosat tanítson hétről hétre embertársainak; szerette a tömjénillatot és a néha túlontúl is díszes miseruhákat, szerette a templomokat és szerette a plébánosát is, akivel az évek alatt remekül összecsiszolódtak, és szinte testvérekké váltak. A nemi vágyaktól persze nem volt mentes, de mivel szőröstül-bőröstül imádta szent hivatását, sikerült visszaszorítani énjének ezt a felét. Őszinte volt magához, mikor egyszer azt mondta Gabriel atyának: neki csak Isten a fontos, hogy őt tökéletesen és alázatosan szolgálja, és hogy pozitív irányba billentse az emberek életét. Ilyen magasztos célokhoz viszonyítva eltörpül a szexualitás és annak minden előnye – Castiel nem is foglalkozott hát ezzel a dologgal túl sokat.

Miután kényelmesen megreggelizett, el is indult a könyvtárba a szolgálati autóval. Szokásos papi gallérját büszkén viselte civilben is, ezúttal egy sima fekete inget és egy kopott farmert választott mellé.
A könyvtárban jól ismerték őt, bár az utóbbi időben Castiel nem gyakran tudott eljönni. A Gabriel balesetével rázúduló teendők bőségesen fedezték a nap huszonnégy óráját; most azonban annyira felbátorodott a két nap szabadidején, hogy egyszerre hat könyvet is kivett.  Nagy önkívületében, ahogy a kocsijához sietett, az úton véletlenül nekiütközött valakinek, és két könyv le is esett a kupac tetejéről. Az ismeretlen felvette és odaadta neki, de Castiel még az arcát se figyelte meg, annyira loholt a kocsija felé. Elhatározta, hogy minden percet kihasznál, és értelmesen fogja eltölteni mindkét szabadnapját: mikor hazaért, csinált magának egy jó nagy bögre fekete teát, majd kényelmesen elterpeszkedett a nappali egyik foteljában, és nekiállt olvasni George Orwell 1984 című regényét. Egyik kedvence volt, és úgy gondolta, sosem fogja megunni. Két óra felé azonban megéhezett, és mivel Gabriel atya is otthon volt már ekkor, közösen megbeszélték, hogy jobb, ha nem maguk főznek ebédet, a jelenlegi csőtörött helyzetben.
- Akkor bemegyek a városba, és hozok valamelyik étteremből ebédet, rendben?
- Azért ne menj be, inkább rendeljünk valamit ide. – Gabriel elővette a mobiltelefonját, majd lázasan kutakodott a kontaktok között. Partnere tudta, hogy legalább milliónyi pizzázó szerepel a plébánosa névjegyzékében, mivel Gabriel imádott enni. Egyszer azt is pedzegették, hogy kihívásos alapon végigeszik a város összes éttermének baconos sajtburgerét, de mivel Castiel úgyis tudta, ki lenne a győztes, sosem mutatott túl élénk érdeklődést az ötlet iránt. Meg aztán a torkosság nagy bűn. – Egyébként is, a vízvezeték szerelő bármelyik pillanatban…

Éles csöngetés remegett a levegőben, Castiel elismerően biccentett Gabrielnek, aki vigyorogva elbicegett az ajtóig, és kinyitotta azt. A vigyor rögtön alább hagyott az arcán, mikor meglátta a közel két méteres, hosszú hajjal rendelkező, feltűnően jóképű szerelőt, aki hosszú, kockás flanelinget és vászonkabátot viselt kisportolt termetén.
- Öhm, jó napot, vagyis dicsértessék… öhm…  a nevem Sam Winchester. Elnézést. – Nyújtott kezet először Gabrielnek, majd Casnek. A fiatalabb papnak tetszett a határozott szorítása. – Nem sokszor hívnak papokhoz.
Gabriel még mindig mereven felbámult az idegen arcába, aki nem pár centivel volt magasabb nála. Castiel atya felhúzta a szemöldökét, és igyekezett előrebocsátani:
- Dicsértessék a Jézus Krisztus, és különben semmi gond. Ha meg tudja végre javítani a csapunkat, úgy köszönhet, ahogy akar.
A két férfi bevezette őt a konyhába, ahol Sam már le is hajolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye az elromlott vízvezetéket. Úgy tíz percig elmélyült arccal, letérdelve vizsgálgatta az eszközt, aztán rezzenéstelen arccal közölte, hogy új csaptelepre lesz szükség. Elmondta azt is, hogy pontosan milyenre.
- Figyelj, Gabriel, bemegyek a városba, és elintézem ezt is, meg az ebédet is, rendben? –Castiel meg sem várta a választ, már sarkon is fordult.

A férfi hamarosan behajtott a városba, majd miután nagy nehezen talált egy parkolóhelyet, a csaptelepet beszerzése után betért a legközelebbi kis sarki gyorsétterembe. Odabent kellemes, hizlaló hamburgerszag csapta meg az orrát, és jó meleg is volt, nem úgy mint odakint – így hát a pap leült az egyik asztalhoz, és kényelmesen átböngészte az étlapot. Aztán jött a pincérnő, és egy hatalmas tál baconos sajtburgert rakott le Castiel asztalszomszédja mellé. A csinos, szőke lány hamar észrevette, hogy a pap milyen sóvárgó szemeket mereszt a sűrű olajtól csöpögő sült krumplikra, és megkérdezte:
 - Önnek is ugyanezt, atyám?
- Öhm… nem, köszönöm. Kollégám balszerencséjére nem igazán kedvelem a hamburgereket. Én – lenézett az étlapra – két szalámis-kukoricás pizzát szeretnék elvitelre.
- Máris készítjük. – A lány lefirkálta a rendelést a kis jegyzetfüzetébe, és csillogó szemekkel meredt a Castiel jobbján ülő idegenre. – Önnek hozhatok még valamit? Esetleg egy kis üdítőt?
- Nem kérek semmit – válaszolt az morogván. Castiel összehúzta a szemöldökét, ahogy jobban szemügyre vette őt: rövid, szőke haj, szabályos arcvonalak, bár a férfi tekintete sötéten a hamburgerre szegeződött, és látszólag semmi más nem érdekelte azon kívül.
- Én már találkoztam önnel valamikor. Olyan ismerős az arca.
- Ma leejtett pár könyvet az utcán, én pedig felvettem magának.  – És itt látszólag befejezettnek tekintette a beszélgetést, mert nagyot harapott a sajtburgeréből, és kissé oldalra is fordult, az ablak felé. Minden mozdulata csupa közöny, csupa nemtörődömség volt.
- Értem. Mondja, ön új itt a városban? Sosem láttam még errefelé.
Az idegen mélyen kacagni kezdett.
- Tudja, padre, nem igazán vagyok az a templombajáró típus.
Castiel kissé megsértődött, de igyekezett nem mutatni. Mesteri szinten tudott kedves lenni másokkal, ezt a hivatásával szorosan összekapcsolódónak érezte.
- Mint látja, nekem is van életem a templomon kívül. Szoktam boltokba járni, ismerem a város lakosságának nagy részét, és ők is ismernek engem. Nem tudom, miért hiszik azt az emberek, hogy mi, papok, burokban élünk. Egyébként pedig az Úr ajtaja mindenki előtt nyitva áll.
A férfi szélesen mosolygott, Cas pedig újfent nem értette, mitől lett ennyire vidám hirtelen.
- Higgye el atyám, előttem nem.
- Ne mondjon ilyet, kérem. Mindenki megváltható, ha elég erősen akarja.
- Számomra ez már kicsit későn jött, attól félek – mosolygott a fiatalember, ám mintha mosolya most kevésbé lett volna gúnyos. – Nekem már nincs aki megbocsásson.
- Olyan nincs, hogy késő. Soha, semmihez nincs késő, ha igazán becsüli saját magát.

Az idegen egyenesen Castiel szemeibe meredt, aki elhűlt a fájdalmas, zöld íriszek kereszttüzében. Valami azt súgta neki, hogy ez a férfi olyan fájdalmakon esett át és olyan bűnöket követett el, amiket ő még legmerészebb és legrémesebb álmaiban sem tapasztalt – egyszerre félt és el volt bűvölve. Nem érezte biztonságban magát, mikor a férfi megkérdezte, hogy hívják.

- Castiel a nevem.
- Castiel – ízlelgette a szavakat lágyan, furcsa kiejtéssel, mintha valami idegen nyelven beszélne. – Remélem nem haragszik meg, hogy ezt mondom, de ön rettentően naiv. 
Pár percig csendben voltak, közben az ismeretlen visszatért a sajtburgeréhez. Castiel annyira a hatása alatt volt még mindig, hogy a nevét is elfelejtette megkérdezni; csak zavartan bámulta a kockás abroszt az asztalon, majd mikor végre kihozták neki a két pizzát, egy rövid köszönés után fel is pattant és kisietett az étteremből.

Útközben kicsit kiszellőzött a feje és mire hazaért, már sokkal tisztábban tudott gondolkodni. Ahogy megpillantotta a kis, román stílusú templomot a paplakkal szemben, máris otthonosabban érezte magát, és meg is nyugodott. A két pizza és a kulcs között lavírozva végül sikerült bejutnia a paplakba – Gabriel és Sam a nappali kanapéján üldögéltek, és jelenleg bőszen hallgattak. Sam ajkán kaján vigyor tűnt fel, Gabriel viszont nyilvánvalóan zavarban volt. De ez az állapot csak pár másodpercig tartott, mert alighogy Castiel belépett, plébánosa visszanyerte lélekjelenlétét, és hangot is adott örömének:
- Végre valahára, mi tartott ennyi ideig? Még húsz perc és strandot nyithatok a konyhában. Azt ne mondd, hogy sokan voltak előtted.
- A pizzát kicsit sok ideig készítették, ennyi az egész. – Cas letette az ételt a nappali asztalára, sejtve, hogy ma nem igen lesz konyhájuk.
- És a csaptelep? – kérdezte Sam, mire Castiel sűrűn pislogott.
- Hát a csaptelep… nos, azt hiszem, azt ott hagytam az étteremben.
- Had gratuláljak elsőként – csapta össze a tenyerét Gabriel. – Te szeded a jegyet, vagy inkább felügyelsz? Nagy úszógumikat nem engedünk be, mert még a végén levernek valamit az asztalról. A klérus tagjainak féláron adhatnánk a jegyet, úgysem a miénk a lakás.
- Visszamegyek érte – motyogta Castiel. – Biztosan elrakták nekem.

Cas újból a ballonkabátja felé nyúlt, de akkor vad csengetés rázta meg a paplak falait. Ő volt a legközelebb, így mikor felrántotta az ajtót, legelsőként szembesülhetett azzal a zöld írisszel, amelyik a délelőtt folyamán annyira zavarba ejtette.
- Szép napot atyám, attól tartok, ezt az étteremben felejtette.
És átnyújtotta neki a csaptelepet tartalmazó csomagot.
- Nagyon szépen köszönöm, éppen indultam volna vissza… de hogy talált meg engem? – bukott ki belőle a kérdés.
- Nos, mint mondta ez nem egy nagy város, és a gallérja alapján…
- Ó, igaz, hogy nem gondoltam erre… – Az idegen összehúzta a szemét, és Castiel ezúttal magától is felfogta, hogy elvörösödött. Kétségbeesetten keresett valami támpontot, amivel tovább folytathatná ezt a beszélgetést, de szerencséjére a szőke férfi segített rajta.
- Mellesleg, csak annyit akartam még mondani, hogy gondolkodtam azon, amit ma mondott nekem. A megbocsátásról. Régen volt hozzám ilyen közvetlen valaki, és csak érdeklődnék, hogy lenne-e rá mód, hogy egy kicsit közelebbről is… - Itt kissé elakadt. – megismerhesse a problémáimat. Talán tudna nekem segíteni.
Castiel örült, de kicsit meg is volt lepődve.
- Öhm… hogyne, itt a templomban délután öttől van gyóntatás hétközben, hétvégén a misék alatt.
- És nem lehetne, hogy csak magával beszéljek?
- Nos, vasárnap és hétfő kivét …
- De nem a templomban, hanem mondjuk… itt. A paplak fel van szentelve? – A férfi benézett a lakásba, de szinte azonnal vissza is kapta a fejét, és elfordult, mintha valami pofon csapta volna. Castiel ledöbbent; meg mert volna esküdni, hogy mikor az idegen a falon lógó feszületre nézett, egy pillanatra feketévé vált a szeme.
- Nincs. De uram, ugye minden rendben a szemével? – aggódott Castiel atya, az ismeretlen viszont jóindulatúan mosolygott, és hátrébb lépett pár lépést. Határozottan furcsán viselkedett, Castiel erre csak most ébredt rá.
- Persze, persze, semmi bajom. Biztos csak valami… - A férfi felsóhajtott, és újra Castielre nézett. – Nem is fontos. Akkor tudna velem foglalkozni?
- Nos, éppenséggel tudnék. Mármint van rá lehetőség, elméletileg akár házhoz is mehetek…
- Az tökéletes lenne – vágta rá gyorsan a férfi.
- Csak éppen rengeteg dolgom van mostanában. Tudja, Gabriel atya, a plébános eltörte a lábát, és én végzek minden munkát helyette is.
Az idegen hallgatott egy darabig.
- Rendben, végül is…
- De tudok magára időt szakítani, ha gondolja. – Castiel szinte hallotta a saját belső hangját, amint eszeveszetten tiltakozik. Egyrészt azért, mert egyáltalán nem bízott ebben az emberben, aki látszólag ugyan őszinte volt, de a szeme egészen mást mondott. Másrészt így is halálra dolgozta magát a hétköznapokon, tényleg nagyon nagy erőfeszítésébe tellett volna átrendezni a napirendjét egy olyan férfi miatt, akivel pár órája találkozott először. Azonban mindennél szentebb cél volt számára az emberek megsegítésre, és ki tudja - máskor is ítélt már rosszul. Talán ez az ember tényleg minden bűnét megbánta, és örült, hogy véletlenül összefutott egy szimpatikus lelkipásztorral a pizzázóban.
- Igazán? Ennek nagyon örülök, a telefonszámom benne hagytam a szatyorban. Majd megbeszélünk mindent, most viszont sietnem kell. Viszlát, padre, és jó étvágyat.
Castiel leforrázva álldogált az ajtóban.
- Ki volt az? – kiabált ki a nappaliból Gabriel.
Cas belenézett a kis csomagba, majd levette a halványzöld cetlit, ami a csaptelepre volt ráragasztva.
- Dean – válaszolt, és erőtlen mosoly futott végig az arcán. Ekkorra már a nappaliban volt. – Deannek hívják.

×××

Másnap Castiel a szüleinél ebédelt, és mivel ismerte édesanyját, már reggelire sem evett semmi laktatót. A tágas ebédlőben tálalt sajtkrém levest és a rántott csirkét még csak-csak legyűrte, de a három fajta édesség után határozottan kezdte úgy érezni, hogy ideje lenne egy nagyobb inget vásárolnia. Még szerencsésnek mondhatta magát, mert őt legalább nem zaklatták felmenői magánéleti kérdésekkel; beszámolt nekik Gabriel balesetéről, a sok új teendőről ami rázúdult, és szüleivel együtt szörnyülködtek a Smith-fiúk tragédiáján.
Mivel Castiel szülővárosa jelenlegi lakhelyétől csak fél órányi autóútra volt, a pap hamar visszatért lakásába, ahol újfent letelepedett olvasni. Nagy levegőt véve megpróbálta felhívni Deant, hogy tisztázzák, mikor és hol találkoznak legközelebb, de a vonal foglalt volt. Ekkor azonban megszólalt a csengő; Cas kissé megijedt, de szerencsére csak Charlie jött át a szomszédból, egy tálca csokis muffinnal.

- Ide figyelj – húzódott közelebb hozzá Gabriel, miután megpuszilta. – Az a házvezetőnői állás még mindig megvan, ha gondolod. Nem mintha Castiel atya főztjére panaszkodnék, de ő sosem süt nekem csokis muffint.
Charlie nevetett, mikor végre letelepedett Gabriel laptopjához.
- Aranyosak vagytok, de azt hiszem, nem tartok rá igényt.
- Még a honlapunkat is ingyen csinálod, ráadásul munkaidőben – erősködött a plébános. – Valami kis jutalmat igazán elfogadhatnál.
- Ugyan már, ez egyáltalán nem fáradtság! Ha segítetek, hogy erkölcstelen tetteim után a mennybe jussak, nekem az elég. A szöveget már megfogalmaztad? – Gabriel odanyújtotta neki a kinyomtatott plakátot, ami az új jegyes oktatás csoport elindulására hívja fel a figyelmet. Charlie pötyögött valamit a gépen, és máris elkezdte szerkeszteni a honlapot. Castiel csak bámult a – számára – bonyolult kódok tömkelegére. Charlie már időtlen idők óta a paplak szomszédságában lakott, szülei régi házában, amit felújíttatott. Egy számítástechnikai cégnél dolgozott, és elég jól keresett vele; Gabriellel való barátsága pedig még Castielnél is régebbre nyúlt vissza. Néha még templomba is eljárt, és különben teljesen normális, kicsit kocka lány volt, akivel csak úgy véletlenül történt, hogy két legjobb barátja éppen pap. Hiába, kicsi város volt az övék, Charlie pedig nem az a fajta ember volt, aki első látásra ítélkezik.
- Sok a munkád mostanában? – érdeklődött Castiel.
- Á, most például szabadságon vagyok, ezért volt időm sütni nektek. Hál’istennek úgy tűnik, a magánéletemben is alakul valami, úgyhogy panaszra igazán nincs okom.
- De hiszen ez fantasztikus hír – derült fel Castiel arca. – Ismerjük a fiatalembert?
Charlie ekkor felemelte a fejét, és igen, Castiel határozottan úgy látta, hogy összenéznek Gabriellel, mintha titkolnának valamit.
- Hát… - harapott bele a lány az ajkába – igazából nem egy fiatalemberről van szó, hanem egy lányról. Nemrég költözött ide munkaügyben, és a kolléganőm.
A fiatalabb pap halálra vált arccal nézett Gabrielre, akin látszott, hogy ha nem lenne gipszben a lába, valószínűleg rátaposna Castielére. Így csak egy rosszalló pillantást vetett rá, mintha azt akarná sugallni, hogy inkább ne szólaljon meg. De Castiel nem bírta ki.
- Ezt… ezt meg hogy érted?
- Hát, tudod, hosszú haja van, melle, meg széles csípője…
- És ezt csak így közlöd velünk? – háborodott fel Castiel. – Tisztában vagy azzal, ugye, hogy kikkel beszélsz?
Charlie felnézett vörös lobonca mögül.
- Igen, a barátaimmal. És megköszönném, ha így is viselnétek magatokat.
- Nyugodj meg, Castiel – csillapította őt a plébános. – Én már évek óta tudom ezt a dolgot, mármint hogy Charlie a nőkhöz vonzódik. Megpróbáltam beszélni vele, megkérdeztem, hogy volt-e valami trauma, ami kisgyerekkorában érte őt, de ha nem, hát nem. Van, aki ilyen, és kész.
- De ha nem kívánsz többet látni, csak szólj. Majd úgy intézem, hogy akkor jöjjek, mikor csak Gabe van itthon. – Charlie nem nézett Castielre, de a férfi érezte hangjában a szomorúságot.
- Ugyan, Charlie, ne beszélj ilyeneket. Tudod, hogy mennyire kedvellek, és hogy a barátomnak tartalak téged… épp ezért nem akarom, hogy elkárhozz. Csak a te lelki üdvödet tartom szem előtt, mikor arra kérlek, hogy gondold ezt alaposan végig.
- Köszönöm, de én már lefutottam ezeket a köröket magamban. Nem kell, hogy szeresd a nemi identitásom, csak fogadd el, oké?
Az utolsó résznél már egyenesen Castiel szemébe nézett, aztán szótlanul visszatért a honlaphoz.
- Charlie.
- Mi az?
- Most meg foglak ölelni.

Castiel odalépett közvetlenül mellé, a lány meg tettetett morcossággal felbámult rá. Húzta egy darabig az orrát, de végül mikor Castiel átkulcsolta a lapockáját, és a vállába fúrta a fejét, képtelen volt nem nevetni. Gabriel mosolyogva nézte őket, majd megszólalt:
- Tudjátok, nem csodálom, hogy a pletykás népség valamikor összeboronált benneteket. – A két fiatal egyszerre döbbent le.
- Mi?
- Micsoda?
Gabriel unottan forgatta a szemét.
- Nem tudom, emlékeztek-e, de akkor indult a plébánia honlapja, mikor Castiel idejött, ezért Charlie is sok időt töltött nálunk. A sekrestyéstől meg visszahallottam a szaftosabb szóbeszédeket… egyesek azt is látni vélték, ahogy Charlie hasa növekszik.
- Sok volt a csokis muffin – sóhajtotta a lány.  Egy darabig csendben dolgozott, aztán új témát vetett fel.  – Egyébként hallottatok arról, hogy Mr. Merryweather meghalt?
- Meghalt? – döbbent le Gabriel, vele egyetemben Castiel is, csak ő hozzá még el is sápadt. – De hát mégis hogy történt? És mikor?
- Tegnap estefelé. Állítólag öngyilkos lett.
- De hát Mr. Merryweather… - hebegte Castiel.
- Idős volt, tele szerető unokákkal, és méghozzá vasárnaponként sosem mulasztotta el a misét. Ezt mindenki tudja – bólintott Charlie. – Én sem tudom elképzelni, hogyan vetemedhetett ilyesmire. Előbb a Smith-fiúk esete, most ez… nem tudom, mi történik ebben a városban, de engem kezd megijeszteni. Egyébként kész vagyok.
Ámulatos gyorsasággal lecsukta a laptop fedelét, és a két pap felé fordult.
- És hogy mi még csak nem is tudtunk róla… - méltatlankodott Gabriel, és lenézett a lábára. – Egész nap ki se mozdultam innen, és Castiel se.
- Én azt hittem, már szóltak nektek a hozzátartozók a temetést illetően, de ezek szerint nem.
Castiel éppen válaszolt volna valamit, mikor egyszer csak rezegni kezdett a nadrágja, és megszólalt a Bohemian Rhapsody. Hezitálva felvette, és ezúttal nem csalódott.

- Szervusz, Dean, már vártam a hívásod. Próbáltalak elérni, de foglalt voltál.  – A vonal túlsó vége pár másodpercig csöndben volt, valószínűleg meglepődött a közvetlenségen. 
- Jó napot, padre, és igen… eléggé sok dolgom volt délelőtt. Holnap délután esetleg megfelelne neked?
Castiel fejben átfutotta a holnapi teendőit.
- Ami azt illeti, legfeljebb este hat után van időm, addig gyóntatok. Ha hattól hétig szabad vagy, akkor el tudok menni hozzád, csak add meg a címedet. – Cas meg mert volna esküdni rá, hogy Dean vigyorgott; a hanghordozásából sejteni lehetett. Nem igazán jó előjel. Végül is a férfi csak bediktálta a motel címét, amiben lakott, Castiel pedig szabad kezével leírta azt egy keze ügyébe eső papírlapra.
- Köszönöm, atyám, hogy időt szakítasz rám.
- Ugyan, ez a kötelességem. Egyébként pedig egész nyugodtan szólíthatsz Castielnek.
Dean megint nem válaszolt egy darabig, majd:
- A padre jobban tetszik, de igyekszem észben tartani. Akkor további szép estét.

Castiel mosolygott, mikor letette a telefont. A telefonhívás közben ugyan nem vette észre Charlie felhúzott szemöldökét és Gabriel sokat mondó tekintetét, most azonban rázúdult szinte minden.
- Kihez mész te este hatkor? – hitetlenkedett a lány.
- Tényleg, neked még nem is mondtam. Tegnap a városban találkoztam egy férfival, aki szerette volna megbánni a bűneit. A hagyományos gyónás nem tetszett neki, és a paplak sem, úgyhogy felajánlottam, hogy házhoz megyek.
- Egy motelba, konkrétan.
- Nem értem, mi a problémátok ezzel.
Charlie Gabrielre nézett, majd maga elé tárta kezeit:
- Nekem aztán semmit, lelked rajta. Aztán ha majd úgy jössz vissza, hogy a fél vesédet kioperálták és eladták a feketepiacon, ne rajtunk verd le a dühödet. És egyébként a lehetséges rossz kimenetelek közül ez csak egy lehetőség.
- Nagyon jól tudom, mit csinálok, nem kell rögtön rémeket látni. – Így kimondva Castiel már nem volt annyira biztos ebben, de azért ezt nem osztotta meg hallgatóságával.

×××

Az esti mosogatásnál megint feljött a Charlie-téma, és Castiel újfent kifejtette véleményét, miszerint barátjuk rossz úton jár.
- Nem hiszem el, hogy téged ez nem háborít fel. – Gabriel megforgatta a szemét, ahogy helyére pakolta a tányérokat.
- Castiel, te olyan vagy, mint egy nagy gyerek. Ártatlan, őszinte és rettenetesen naiv. Majd ha felnősz, megtanulod értékelni azt, amid van, és nem kritizálni a másik embert.
Cas némán súrolta a lábast, amiben a rizst főzték délután; kissé el is vörösödött, amiért már megint megvádolták azzal, hogy naiv. A plébánosától ezt nem várta volna, hiszen mégiscsak kollégák, és elvileg azonos véleményen kellene lenniük. Normális esetben ketten segíthetnének Charlie-n, hogy az találjon magának egy kedves, neki való fiút, akivel akár össze is házasodhatna… Castielnek nem fért a fejébe, hogy Gabriel hogy fogadhatja el ezt a gyalázatot pap létére.
- Atyám, itt most komoly dologról van szó – bocsátotta előre Castiel. – Szent kötelességünk, hogy közbeavatkozzunk.
- Te inkább a veséddel foglalkozz, és holnap menj reverendába, azt nehezebb lerángatni rólad.
Castiel vágott egy fintort, többet pedig nem beszéltek a tárgyról.