De Profundis - 2. fejezet

Fandom: Supernatural
Párosítás: Destiel

Korhatár: 12+

Műfaj: démon!Dean, pap!Castiel több fejezetes (akár regény, majd még meglátjuk) AU

Első fejezetet itt lehet elolvasni.





Castiel atyának mindene megvan a világon, amire valaha is vágyott. Egy kisváros káplánjaként rengeteg teendője akad, és hivatástudatát még az sem árnyékolja be, hogy nyalóka- és gumicukorfüggő plébánosával kell együtt laknia. Egy nap azonban különös férfival találkozik a városban, aki azt állítja, megbánta minden bűnét. 

Mire Castiel megérkezett a templomba, már minden készen állt: a könyvek be voltak jelölve a megfelelő helyen, az énekek kivetítésére szánt vetítővászon be volt kapcsolva a kezdőéneknél, és már a kántor is a helyén volt. A templomban tömött virágszag uralkodott a sekrestyés jóvoltából – a pap ebben az illatárban kezdte meg a szertartást, aminek elején gyorsan végigfutatta pillantását a jelenlévő arcokon. Gabriel atya szabados életszemléletének köszönhetően általában sok fiatal is helyet foglalt az első padokban, bár így hétköznap lévén csak a legelszántabbak jöttek el misére.
Castiel, ahogy jobban körülnézett, észrevette valahol középen a tegnapelőtti vízvezeték szerelőt, ahogy egy csinos, szőke lánynak súg valamit. Bővebb megfigyelésre nem jutott ideje, mert a mise folyt tovább, neki pedig beszélnie kellett. Általában törekedett a tökéletességre, és nagy hatást kiváltó, precíz, értelmes szentbeszédeket fogalmazott, plébánosa azonban nyilvánvalóan népszerűbb volt nála: már csak azért is, mert Castielben nagyon mélyen gyökerezett az erkölcs, és bizonyos kérdésekben nem látott túl saját korlátain, nem tudta őket objektívan szemlélni. Mégis: így ketten sokkal nagyobb közönséget tudtak becsalogatni a templomba, mint az utóbbi pár évtizedben bármelyik elődjük, és még a szomszéd településeken is híre ment fiatalos lendületű életszemléletüknek.

A beszéd után hamar lezajlott a mise, Castiel pedig, ahogy Gabrieltől tanulta, ott maradt még pár percig a templom előtt, és beszédbe elegyedett a hívekkel. Ezzel is közvetlenséget kívánt sugallni, és azt, hogy hozzá bárki fordulhat a problémájával –természetesen fordultak is bőségesen, főleg a fiatal lányok. Castiel atya megszámlálni sem tudta, hányszor pirult el a gyóntatóban, amiért egy lány igencsak részletesen számolt be neki erkölcstelen és léha életmódjáról. Aztán azzal is tisztában volt, hogy nem csúnya férfi, és sokan kifejezetten ezért kezdtek templomba járni – de a hívekkel mindig megtartotta a két lépés távolságot, és a lányokat is legfeljebb arra biztatta, hogy járjanak ifjúsági hittanra. 

Egyik, Becky nevű hittanosa igencsak csillogó szemeket vetett rá, mikor kifelé igyekezett a templomból.

- Á, atyám, milyen jó, hogy látom… éppen beszélni akartam önnel a szombati napot illetően.

Castiel sűrűn pislogott.

- Szombat? 

- Jaj, ne tegyen úgy, minta nem tudná – forgatta meg a szemét a szőke lány. – Akkor van Gabriel atya szülinapja, és mivel egyébként is ifi hittan van délután, többen úgy gondoltuk, felköszönthetnénk őt. Tudja, tortával, ajándékokkal, meg ilyesmi. 

Castiel igyekezett higgadt arcot vágni, és leplezni, hogy teljesen elfelejtkezett lakótársa születésnapjáról; nem mintha olyan nagy gondban lenne az ajándék kiválasztásával, mert Gabe mindig örült egy zacskó édességnek vagy egy új DVD-nek, de azt hitte, az emlékezőtehetsége jobb ennél.

Miután Beckytől nagy nehezen sikerült elköszönnie, megpillantotta pár méterre a tanácstalan Sam Winchestert, és odament hozzá.

- Nahát, Sam, micsoda meglepetés – mosolygott kedvesen.  – Eddig még nem láttalak misén. Nem mintha meg akarnálak feddeni, ez csak egy szerény megjegyzés volt egy pap szájából, aki sokat jár templomba.

Sam nevetett, és megszorította a szőke lány kezét. 

- Igazából azt reméltem, hogy Gabriel atya tartja majd a misét, mert meg akartam vele beszélni valamit. A menyasszonyommal szeretnénk jegyes oktatásra járni, ha van rá lehetőség. 

- Természetesen van, és nagyon örülünk a döntéseteknek, Sam és…

- Jessica – nyújtott kezet a mosolygós lány.

- Én Castiel atya vagyok, örvendek… a csoportot egyébként nagy valószínűséggel a plébános úr fogja vezetni. 

- Mikor veszik le a gipszet? – Castiel összehúzta a szemöldökét Sam kérdésére, aki nyilván érzékelhette a szavai nyomán a zavart. – Elnézést kérek, csak kíváncsiságból kérdezem.

- Elméletileg jövő hétfőn. Akkortól átveszi tőlem ezt a keddi misét, és nekem is jut végre egy kis szusszanásnyi időm.

Castiel tőlük is hamarosan elköszönt, aztán elindult megtartani a délelőtti két temetést. Ebéd után az ovis hittancsoporttal volt foglalkozása, akik igencsak hiányolták a remekül gitározó Gabriel atyát, és Castiel kénytelen volt a capella énekelni nekik valamit. Nem mondhatni, hogy túlságosan kedvelte volna a kisgyerekeket, de értett a nyelvükön, és azok az értetlen, dundi arcok számtalanszor megnevettették őt is. Délután az elsőáldozók papírjait intézte, és mikor gyónás előtt volt egy kis szabadideje, elolvasott egy részt a Szentírásból. Mikor a gyóntatófülkéhez ért, érezte, milyen gyorsan dobog a szíve mellkasában; várt valamit. Rendkívül izgatottan várt valamit. Az idő úgy vánszorgott, mint talán még soha, de mikor az utolsó gyónó is elment, Castiel máris autóba pattant, és meg sem állt a motelig, ahol Dean lakott.

Egy ócska, szakadozó épület volt ez a motel, lemállott napsárga falfestékkel. Miután útba igazították, és megtalálta a kérdéses ajtót, kopogni kezdett; ekkor jött rá, hogy amit érez, az valójában inkább félelem, mint izgalom. Kezei is remegtek, ahogy levette ujjait az ajtóról, és elakadó lélegzettel várt. Mikor nem érkezett válasz, egy pillanatig megkönnyebbült, és már fordult volna el, mikor Dean megszólalt:

- Atyám, nagyon hamar jöttél. 

Castiel először mukkanni sem bírt. Sehogy sem tetszett őszintének ez a férfi, és egy kimondhatatlan, baljós aura lengte őt körül; Cas legszívesebben elszaladt volna, de a kötelessége mindennél szentebb volt számára, így beljebb merészkedett a poros szobába. Reverenda volt rajta és papi gallér, ahogy Gabriel javasolta előző este.

Dean leült a szakadozott, de még viszonylag jó állapotban lévő fotelbe, és kényelmesen elterpeszkedett rajta. Castiel csak állt ott bambán, mire a férfi egészen áthatóan végigmérte őt a feje búbjától egészen a lentebbi tájékokig. A pap először azt hitte, Dean a veséje helyét elemzi ki az anatómiával foglalkozók minden jártasságával, de aztán rájött, milyen szituációba is csöppent, és mélyen elvörösödött. 

- Ma nem akadt annyi bűnbánó lélek, mint máskor, ez az oka. – Castiel megelőlegezte magának a fotelt házigazdájával szemben.  – És a hívek egyébként is jobban kedvelik Gabrielt nálam. 

- Ugyan nem ismerem a másik papot, de ezt nehezen tudom elhinni – sóhajtott fel Dean, elmélázva Castiel derekán; Cas elgondolkodott rajta, hogy a testhez simuló, szűk reverenda talán mégsem volt a legjobb választás. – Ilyen fiatal és jóképű padrénak ki ne suttogná el legféltettebb titkait? 

Csönd.

- Gabriel atya javasolta egyébként, hogy reverendába jöjjek – vetette fel a témát a pap, mikor már nagyon unta, hogy Dean szeme egyre lejjebb kúszik. 

- Igazán? 

- Azt mondta, ezt nehezebb lerángatni rólam. – Castiel, mikor rájött, mit mondott, újfent tövig vörösödött. – Mármint, úgy értem, azt hitte, hogy kioperálod majd a belső szerveimet és eladod őket a… szóval a feketepiacon.

Dean nevetett.

- Tudom, hogy nem vagyok túl bizalomgerjesztő látvány, de hidd el, ilyesmi meg sem fordult a fejemben. De végül is… ha pénz szűkében vagy, elintézhetjük a dolgot. Vannak kapcsolataim, és a pénz felét megtarthatod. 

Castiel csak kicsit mosolyodott el, mert az utolsó mondatról eszébe jutott, miért is van most ő itt. 

- Inkább térjünk vissza a tárgyhoz. Formális gyónást szeretnél, vagy csak beszélgessünk? 

- A beszélgetéssel megelégszem.

- Ahogy gondolod, de így a végén nem adhatok feloldozást. Ha nem gond.

Dean sötéten mosolygott, és most, ha csak pár pillanatig is, egészen őszintének tűnt.

- Valamiért ösztönösen megbízok benned, padre, és bármit megteszek, amit nekem mondasz. – És kissé kihívóbban, Cashez hajolva folytatta. – Bár általában én szeretek parancsolni, ha érted, mire gondolok.

- Dean, mesélnél nekem a gyerekkorodról? 

Dean felhúzta a szemöldökét, és meghátrált.

- Hogy jön ez most ide?

- Azért jöttem, hogy a problémáidról beszélgessünk, és tapasztalataim szerint ezek gyökere nagyrészt visszanyúlik a gyermekévekre. 

Látszott, hogy Deannek nagyon nincs ínyére a beszélgetés menete, de inkább meghökkent volt, mint dühös.

- Atyám, én elregélhetem neked gyerekkorom összes csínytevését, de attól tartok, rossz nyomon haladsz. Mondtam már, hogy az én bűneim hatalmasok, és rajtam senki nem tud segíteni.

- Ezt mondod magadnak, de belül máshogy érzel. Hiszen mégiscsak megkértél, hogy jöjjek el hozzád. - Dean szája szélén csintalan mosoly bujkált.

- Lehet, rossz ötlet volt. Olyan tiszta vagy, és nem tudom, beszennyezhetlek-e. – A kétértelmű megjegyzésre Castiel élesen reagált:

- Valld be nekem a bűneidet, Dean.

- Megundorodsz tőlem.

- Próbáljuk ki. – Dean mélyen hallgatott. – Loptál? Csaltál? Embert öltél?

- Ezeket mind. Hozzávehetjük még a torkosságot és a bujálkodást, a többi pedig már szinte apróság ezekhez képest.

Cas nagy levegőt vett. Ilyesmire számított, de valahol, a szíve legmélyén, hitt ebben az idegenben, akit alig pár napja ismert. Most azonban csak azt érezte, hogy fél, és a hideg veríték kiverte a homlokát.

- Nyugodj meg, gyermekem. Ha igaz, hogy mindezeket a bűnöket elkövetted, még mindig van megváltás számodra, amennyiben bűnbánatot tartasz. 

Dean erőteljesen felnevetett, és felpattanva hátat fordított a papnak. Egészen az ablakig sétált, és valami mérhetetlen önundorral összefogta a mellén a karjait. 

- Nagyon kérlek, padre, menj el innen. A saját érdekedben. Nem biztonságos körülöttem ólálkodni.

- De hát te kérted, hogy jöjjek – válaszolta zavartan Castiel.

- Hiba volt. 

- Dean, biztos vagyok benne, hogy ketten meg tudjuk ezt ol…

- Azt mondtam, menj innen – mordult fel ingerülten a férfi, a kelleténél hangosabban. Az ablak párkányára támaszkodott. – Nincs szükségem rád. Nincs szükségem senkire. 

Castiel kérdően felhúzta a szemöldökét, és mikor felfogta, hogy felesleges minden próbálkozás, és Dean még csak meg sem fordul, udvariasságot erőltetve magára további szép estét kívánt, és elhagyta a motelszobát.

×××

- Nem hiszem el, Gabriel, ez… ezt nem hiszem el. Te mégis mit tennél a helyemben?

- Először is megnyugodnék, és meginnám azt a bögre forrócsokit, amit törött lábú plébánosom oly sok szeretettel és odafigyeléssel készített nekem. – Castiel el sem mosolyodott. Egy kiskanállal kavargatni kezdte a forró, sűrű párát illatozó folyékony édességet;  Gabe még színes cukordarával is megszórta az italt, amit maga is élvezettel kezdett kortyolgatni az ebédlőasztalnál.

- Egyszerűen nem értem a viselkedését. Olyan lenéző volt, és udvariatlan, mintha nem is az a férfi lett volna, aki visszahozta nekem tegnap a csaptelepet. 

- Adj neki egy kis időt. – Gabriel gondolt egyet, és kibontotta az asztalon lévő mályvacukros zacskót. Kettőt felcsippentett, és belepottyantott a forró csokijába. – Ha ilyen sok bűn nyomja a lelkét, nyilván nehéz elszámolnia a tetteivel. Nem szabad csodákat várnunk tőle már rögtön, de ha a szándék megvan benne, annak elégnek kell lennie. Ha meg nem az, te megtettél minden tőled telhetőt, és legalább tiszta a lelkiismereted. 

- Sosem volt még hasonló lélekkel dolgom - vallotta be Cas. – Valami vadságot érzek benne, de ezt nem is lehet igazán megfogalmazni. Olyan sötéten tud nézni, látszik rajta, hogy vannak titkolnivalói. Egyszerűen kiver a hideg is, ha a közelemben van. 

- Félsz tőle?

A fiatalabb pap habozva bólintott.

-  De kíváncsi is vagyok rá. Őszintén szólva… érdekesnek találom.

Gabriel hallgatott, és hátralesett.

- Hát… legalább a csapunk működik rendesen. Az is valami.

- A csapról jut eszembe, a reggeli misén találkoztam ezzel a Sammel, tudod, a vízvezeték szerelővel. – Az idősebb férfi felnézett. – Csodálkoztam is, mert eddig még sosem láttam őt a templomban. Azt mondta, szeretne a menyasszonyával jegyes oktatásra járni, én meg jeleztem, hogy azt valószínűleg te fogod tartani. Azt hitte, reggel is te misézel, és téged várt… úgy látszik, szimpatikus vagy neki.

- Ennek nagyon örülök. – Cas bamba képére Gabriel megforgatta a szemét. – Ugyan, Castiel, mintha nem azért küzdenénk mi ketten, hogy elfogadtassuk magunkat az egyházközséggel, és jó barátságokat építsünk ki. Aztán ki tudja, mikor lehet szükségünk még erre a Sam gyerekre. Ahogy beszélgettem vele, hamar kiderítettem, hogy mindenhez ért.

- Ez jó. – Bámult a félig üres bögrébe Castiel. – Ez nagyon jó. Legközelebb, ha az elromlott laptopba beleragad a limitált kiadású Csillagok háborúja dvd-d, legalább van kihez fordulnunk, és nem fogom az egész napot a dühkitöréseiddel tölteni.

- Azt én nagyon drága pénzért vettem – mutatott rá Gabriel sértődötten.  – Gyűjtői kiadás, és megvan az összes rész. – Itt várakozásteljes szikra gyúlt a pap szemében. Castiel nagyon jól ismerte ezt a nézést. – Tényleg, nincs kedved megnézni?

- Az összeset? 

- Miénk az este. Jézus mondta: virrasszatok, emberek.

Cas felsóhajtott.

- Csinálok sajtos szószt. 

Miután a tortilla chips és a szósz a helyén volt, Gabriel megdobta még a mini büfé kínálatát egy jó nagy adag vajas popcornnal és két pohár pepsivel. Fiatalabb társa tisztában volt vele, hogy a muníció – főleg Gabriel jóvoltából – megközelítőleg tizenöt percig fog tartani, és igaza is lett; plébánosa eszméletlen gyorsasággal döntötte magába az ételt és az italt, még így a vacsora mellé is (ehhez képest pedig kifejezetten fitt volt a testsúlya, bár a sportolás valahogy sosem volt a kedvence). Mire Yoda feltűnt, a pepsi már elfogyott, és a chipseknek is hűlt helye volt. Gabriel minden alkalommal diadalmas büszkeséggel nézte a kedvenc filmjeit, Cas pedig valahogy mindig talált a már ismert helyszínekben és szereplőkben újdonságot, valamit, amit eddig figyelmen kívül hagyott. Így vészelték át a hajnalt, viszont a hatodik film közepén Castiel feje lebukott a kanapéra, és a pap mély álomba zuhant.

×××

Dean péntekig nem jelentkezett, Cas pedig szinte teljesen biztos volt benne, hogy a döntése végleges. Igyekezett nem gondolni az incidensre többet – végső elkeseredésében odáig jutott gondolatban, hogy talán tényleg van, akit nem lehet megmenteni. Agyát egyébként is Gabriel titkos születésnapi partija kötötte le, amit Becky vezetésével a hittanosok már napok óta szerveztek: a hatalmas belga csokitortát a lány másnap reggel hozza el a cukrászdából, és mivel az idősebb papot a lába miatt nem nagyon tudják messzire vinni, a hittanosok konfetti szórókat szereznek be, hogy ha díszítés nem is, a hangulat meglegyen. Castiel a vacsorát már megbeszélte az egyik helyi étteremmel, és elméletileg lesz annyi étel, hogy a legfeljebb tíz főnyi fiatal hittanost megvendégeljék, és ők is jól lakjanak. A férfi ajándékot is vett: egy kókuszos bonbont, egy csomag gumicukrot, és egy sci-fi könyvet, amiről Gabriel még régebben mesélt neki, de ő tudta, hogy azóta sem vette meg. Kollégájával egyébként sem szoktak nagy hűhót csapni az ünnepek körül, talán karácsonyra szoktak kicsivel jobban kiköltekezni; de egyébként még Castiel beköltözésekor megbeszélték, hogy nem tartják fontosnak a drága ajándékokat.

Már estefelé járt az idő, Castiel atya pedig éppen azzal volt elfoglalva, hogy rózsaszín, muffinokat ábrázoló csomagolópapírba burkolja az édességeket meg a könyvet, mikor megszólalt a csengő, és Gabriel bekiáltott neki, hogy majd ő kinyitja. Mivel az ő szobája volt a legmesszebb a bejárattól, nem hallott beszédfoszlányokat, de rövid idő múlva észlelte, hogy finoman megnyikordul az ajtaja; Cas gyorsan berejtette az ajándékait az ágyneműje alá. Mikor hátrafordult, Gabriel, és egy padlóra meredő, furcsán leszegett fejű Dean lépett be rajta.

- Atyám, ne haragudj, hogy megzavartalak, de fontos mondanivalóm lenne számodra. Bocsánatot szeretnék kérni a korábbi viselkedésemért… udvariatlan voltam, és ezt jóvá akarom tenni.

- Mégiscsak megbántad a bűneidet? – derült fel Castiel arca.

Dean óvatosan, lassan felemelte a fejét; mikor meggyőződött arról, hogy minden rendben, egyenesen Castiel szemébe nézett. Láthatóan nehezére esett magáról beszélnie.

- Bárki más közülünk azt mondaná, hogy megőrültem, amiért megbízok egy papban. Félreértés ne essék, padre, továbbra is azt gondolom, hogy nem tehetsz semmit az érdekemben, de valamiért szeretném, ha meghallgatnál. 

Erre az esetlen beszédre Cas mosolya fülig ért, Gabriel viszont csak egy fintort vágott.

- Na jól van, ti csak beszélgessetek, én meg megyek, és megadminisztrálom a havi költségvetést. – Miután becsukta maga mögött az ajtót, Dean felhúzta a szemöldökét.

- Mostanában kicsit túlszaladtak a templom számlái, és figyelnünk kell nagyon. Idén kevesebb támogatást kaptunk, pedig a plafonra nagyon ráférne egy renoválás – magyarázta Castiel. 

- Értem.

Castiel, Dean is hallgatott.

- Nézd, Dean – kezdte Castiel egy sóhajjal -, én nagyon szeretnék segíteni rajtad. Igazán. Szívből. Ezért is választottam ezt a hivatást, hogy az emberek bizalommal forduljanak hozzám, és hogy segíthessek nekik megtisztulni.

- Nos, igen, atyám, mint láthatod, a bizalom részével vannak hatalmas problémáim. – Dean különös módon ráncolta a homlokát, Cas pedig nem tudta volna megmondani, hány éves is pontosan. A külseje, a modora fiatalos volt, de a szavai mögött mégiscsak átsejlett halványan egy cseppnyi keserűség, az élet és önmaga iránt is. Fiatal férfi nem így néz Castiel szemébe, ahogy Dean tette.

- Kaptál már sebeket, ezt látom rajtad. – Dean felmordult. – Meg lehet javulni, ha az ember akarja. De csakis akkor, ha akarja. És érzem, hogy te ezt nem akarod.

Dean most már mérges volt, de próbálta leplezni. Megint hűvös volt és közömbös, mint pár napja az étteremben.

- Értem én, padre, nem kell a szentbeszéd. Mondd meg kereken, hogy nem vállalsz, és már itt sem vagyok. Nincs szükségem a szánalmadra, nagyfiú vagyok már, elbírom egyedül a problémáimat. Vagy hogy is mondják a keresztények? Á, igen: mindenkinek megvan a saját keresztje. Hát ez igaz rám is.

- Jól van, akkor beszéljünk világosan, ha annyira ezt akarod. Őszintén szólva fogalmam sincs arról, hogy miért akartál annyira gyónni nekem, de ez most már személyes ügy lett. Ha el tudom érni azt, akármilyen módon, hogy ne utáld ennyire látványosan önmagad, talán képes leszek arra is, hogy megtanítsalak akarni a bűnbocsánatot.

Dean emésztette a hallottakat pár másodpercig, majd száradt ajkakkal lehelte:

- Castiel atya, te naiv vagy. Végtelenül naiv… de legalább jó emberismerő.

- Azt hittem, ezen a körön már túl vagyunk – mosolygott végre Castiel is. – Tehát, mit szólsz? 

- Attól félek, mindketten meg fogjuk ezt bánni, főleg te. De kezet rá.

Castiel elfogadta a felkínált jobbot, de mikor hozzáért a férfi kezéhez, úgy érezte magát, mintha egy jéggel teli medencébe ült volna bele. Dean ujjai merevek voltak és hidegek, és nagyon sokáig szorította Castiel kezét; olyannyira, hogy a pap ujjai szinte elgémberedtek. Cas valahogy érezte, hogy ettől az embertől nem fog egyhamar szabadulni.

×××

- Castiel, a Jóisten megáldjon téged, mégis hogy történhetett meg ez az áramszünet?! Kiszalajtatsz a sarki boltba engem begipszelt lábbal, hogy hozzak neked teljes kiőrlésű kenyeret, mert neked nem jó az a fehér kenyér amit minden más földi halandó fogyaszt, nem, neked pont szerető, beteg testvéredet kell kiküldeni a frontra… és addig te mit csinálsz itthon? Szépen levered a biztosítékot. Ó, csak tudnám, miért nekem kell elszenv…

- Meglepetés – vigyorgott Castiel, ahogy felkapcsolta a társalgó villanyát. A fiatal hittanosok szinte egyszerre fújták a konfettit és a sípokat, Becky pedig a Cheshire macskát megszégyenítő vigyorral előlépett, kezében a tortával. Mikor Gabriel meglátta az ünneplő hittanosait, a konfettiket, és különösen a vastag csokimázzal megkent gyönyörű tortát, alig tudott megszólalni. Erős férfi volt ő, és méltóságából is ritkán engedett, de Cas, amilyen régen ismerte, látta rajta, hogy mélyen meghatódott. A hittanosai még sosem rendeztek neki születésnapi bulit, a családjáról meg nem igazán szeretett beszélni.

- Boldog születésnapot, Gabriel atya – nyújtotta át neki ajándékát egy félénk, rézvörös hajú lány, akinek a neve Clara volt. Mivel Becky a tortát fogta, annak legjobb barátnőjeként ő ölelte meg először a papot, aki még mindig kicsit kábán megköszönte a figyelmességet. Aztán sorban a többiek is odajárultak Gabe elé, először a pár darab fiú jött, aztán a lányok. Castiel oldalra húzódott, és mosolyogva nézte a jelenetet; ő már a délelőtt folyamán odaadta ajándékát lakótársának. Mikor megszólalt a csengő, Cas elindult a bejárat irányába.

- Ó, ez minden bizonnyal a vacsoránk lesz, mindjárt jövök.

Gabriel felhúzott szemöldökét már csak akkor látta meg, mikor több sráccal együtt behordták a teljes megrendelt ételmennyiséget. Bár a nappali kis asztalán nem fértek el mind, a konyhába nem akart elvonulni senki, így többen állva fogyasztották az isteni zöldséglevest és a különféle szárnyasokból álló főételt. Gabriel természetesen a legjobb helyen ült, és kedélyesen viccelődött a hittanosaival, miközben ettek; a hangulat még a szokásosnál is oldottabb volt. 

- … szóval igen, ilyen egy rendes születésnap. Tortával meg mindennel. Na nem mintha Castiel atya tavaly nem vett volna tortát, de csak ketten ünnepeltünk, az meg ugyebár nem ugyanaz.

- Tudod, atyám – kezdte egy borostás arcú, jóképű fiú, miközben villájára szúrt egy falat pulykahúst - én mindig is kíváncsi voltam arra, hogy milyen lehet nektek. Hiszek én, de nem tudom magam papként elképzelni.

Gabriel bőszen mosolygott.

- Ne tettesd magad, James, tudom, hogy a cölibátus részére vagy kíváncsi. Mindenki arra kíváncsi. Persze, elsőre idegennek tűnhet az egész, de higgyétek el, ha jobban belegondoltok, ez nem olyan nagy áldozat. Szemléltethetem egy egyszerű példával? - Többen egyetértően mormogtak. – Nos, feltételezem van olyan közületek, főleg a lányok közül, aki valaha, életének bármely szakaszában szerette volna befesteni a haját valami élénk, divatos színre. 

Síri csönd.

- Nem kell ám szégyellni, bátran lehet jelentkezni – biztatta nyáját Gabriel. Ekkor egy rövid hajú, vastag szemüveges lány felemelte a kezét. – Köszönöm, Katie. Szóval, már jó pár éve hittanra jársz hozzám, és amennyire tudom, nem festetted be a hajadat eddig sem rózsaszínre, se lilára. Megtudhatom az okát?

- Az étteremben, ahol az egyetem mellett dolgozom, nem engedik – vont vállat a lány. – De nem olyan nagy probléma ez. Mármint, megvagyok én szőkén is, köszönöm.

Gabriel most a hittanosaira nézett.

-  Látjátok? Kis akaraterő kérdése az egész. Ha elhatároztok valamit, sose engedjétek, hogy bármi is eltántorítson a célotoktól, még akkor sem, ha útközben le kell mondotok valami olyasmiről, ami eddig fontos volt számotokra. Ha elég erős bennetek a hivatástudat, nincs lehetetlen… persze, nem mintha bármi probléma lenne a színes hajjal.

Pár lány kuncogott, de ekkor élénk pittyegő hang hallatszott Gabriel farmerjának a zsebéből. A pap megnézte a kijelzőt, majd olyat tett, amit Castiel soha azelőtt nem látott tőle – elpirult. A többi vendég nem vette észre, de nyilván ők nem is ismerték annyira Gabe-et; Cas pedig nem mert rákérdezni, legalábbis nem itt, a tömegben. Meg aztán nyilván paptársának is lehetnek magántermészetű ügyei.

×××

Mikor Castiel legközelebb találkozott Deannel, az már sokkal szívélyesebben fogadta. Igaz, a régi motelszoba látványán nem tudott volna egyébként se sokat javítani, de újabban apró mosollyal az ajkán nyitott ajtót, és még meggyes pitével is megkínálta vendégét.

- Te nem eszel? – Dean úgy elmerült a pitét evő Castiel nézésében, hogy csak pár pillanat múlva eszmélt rá a kérdésre.

- Ma már betoltam kettőt, úgyhogy nem.  Ezt csak neked vettem, padre.

A százwattos vigyor, ami ezt követte, elbizonytalanította Castielt. A pap újfent kényelmetlenül érezte magát, és szándékosan kerülte a férfi kihívó tekintetét. A villát és a tányért letette az ebédlő asztalára, és komolyan összefonta a tenyerét az ölében.

- Szóval, ahogy látom, az evés valamiféle vigasz nálad, ugye? Pótcselekvés, hogy addig se magaddal kelljen foglalkoznod. Ne szégyelld ezt, Dean, nagyon sokan hasonló cipőben járnak.

- Én más vagyok, mint az átlag, kedves atyám –  mosolygott a férfi.  – Megtanultam saját magammal együtt élni, és akár hiszed, akár nem, szeretem ezt az életet. Nem mondom, hogy édesanyám büszke lenne rám, de a magam világában megvan a rangom, és félnek tőlem a társaim. Ez az, ami számít.

- Édesanyád ezek szerint meghalt.

Dean mintha késett volna a válasszal.

- Még kicsi koromban, nem is emlékszem rá.  Apa szigorú pórázon tartott engem, és mivel nagyon szerettem őt, évekig kitartó és hűséges fia voltam, sohasem kérdőjeleztem meg a döntéseit.  Ez is lett a veszte.

Castiel nem igazán értette ezt, de lassan akarta kibogozni a történetet, és Deant sem kívánta nagyon felzaklatni. Így hát csak óvatosan puhatolódzott. 

- Tehát édesapád is meghalt?

- Nem. – Deanből mintha kiszakadt volna egy halk nevetés. – Ő nagyon is él. De azóta… azóta nem tartom vele a kapcsolatot. Ő azt hiszi, hogy meghaltam, és jobb is így. Nem akarom, hogy lássa, mivé váltam… így legalább szép emlékeket hagytam magam után.

A pap most már végképp semmit sem értett.

- Azt hiszi, hogy meghaltál…?

- Nem szép történet, atyám, és mint már mondtam, jobb, ha ezt a témát békén hagyjuk. Csak felzaklatnálak vele, és soha többet nem jönnél el hozzám. Azt pedig nem akarom. Szóval visszatérve a szüleimre…

Castiel hamarosan még apróbb részleteket is megtudott Deanről; mint például hogy egyke volt, és édesapja autószerelőként dolgozott egyik barátjának a műhelyében. Deant is megtanította egy-két fogásra, mivel már korán felfedezte a fiúban az autók iránti szeretetet és rajongást; Dean pedig hamarosan kitanulta a mesterséget, és találni sem lehetett volna nála boldogabb húsz évest a világon. Ekkor már feledésbe merültek a kopott, kék falú szobáik, a szomszéd házból átszűrődő mennyei süteményillatok, és a mesék, amiket számtalan alkalommal egyedül nézett a tévében, mikor édesapja eltűnt otthonról. John ugyanis szentül meg volt győződve arról, hogy a felesége nem baleset, hanem gyújtogatás áldozata lett, és évekig gyűjtötte otthon a valódi, vagy éppen meghamisított bizonyítékokat, hogy valamikor majd bosszút állhasson kedvese haláláért, és megtalálhassa a valódi gyilkost. Kész összeesküvés elméleteket gyártott, és szabadidejét is rendszerint erre áldozta; csak nagy ritkán jutott ideje Deannel is foglalkozni.

 Nagyjából másfél órát beszélgethettek, és mire Castiel észbekapott, fél nyolc is elmúlt. 

- Dean, szeretném megköszönni neked a bizalmadat, és hogy megosztottad velem a gyerekkori élményeidet. Most így a beszélgetésünk végén mit szólnál egy záró imádsághoz?

- Arról volt szó, hogy ez nem rendes gyónás – bocsátotta előre Dean kissé hátrahőkölve. – És hogy egyelőre hanyagoljuk a zsolozsmás hókuszpókuszokat.

- Nyugodj meg, csak egy egyszerű, pár szavas hálaadásra gondoltam. 

Dean felsóhajtott, majd odanyújtotta Castielnek a kezét. Mikor a hideg ujjak körbekulcsolták az ő ujjait, a pap kissé zavart volt, de mikor a másik kezét az ég felé tárva elkezdte az imádságot, és behunyta a szemeit, máris azt érezte, hogy jó helyen van, és helyes az, amit cselekszik.

- Uram, köszönöm, hogy itt lehetek most Deannel, ezzel a szegény bűnössel, akit te vezettél hozzám. Ígérem Neked, hogy minden tőlem telhetőt, és még annál is többet megteszek azért, hogy őt a jó út felé tereljem. Adj erőt nekem ehhez a hivatáshoz, Deannek pedig erőt a gyógyuláshoz. – Ekkor kinyitotta a szemeit. – Dean, szeretnél még hozzátenni valamit?

- Nem.

- Akkor ámen. – Castiel keresztet vetett, Dean pedig olyan áhítattal, szinte éhesen figyelte őt, ami a pap szemében már-már szentségtörés volt. Feltételezte, hogy a férfi ima közben is csak őt nézte, de emiatt nem akart jelenetet csinálni; elvégre, sejtette, hogy Deannel lesz munkája bőven.

×××

Következő szerdán levették Gabriel lábáról a gipszet, ami több okból is előnyös következményekkel járt Castiel szempontjából: egyrészt társa átvette tőle a keddi misét, és Mr. Merryweather temetését is elvállalta – plébánosként ugyanis nagyon régóta ismerte az öreg urat, és úgy gondolta, tartozik annyival a községének, hogy saját maga mond búcsúbeszédet a koporsó felett. Másrészt Gabriel is sokkal elviselhetőbb is lett, és immár nem Castielt nyaggatta mindig azzal, hogy az óvodából visszafelé ugorjon be neki az édességboltba. Az idősebb pap egyébként se szerette, ha másoktól függ, és így végre szabadon járhatott-kelhetett a paplakon kívül is.

Egy alkalommal Gabriel, hazatérve bevásárló útjáról, egy halomnyi gyorsfagyasztott étellel és egy vadonatúj Monopolyval a hóna alatt tért vissza. Castiel tévét nézett a szobájában, de mikor meghallotta a szatyrok tompa puffanását a nyitott ajtón keresztül, felvont szemöldökkel nekitámaszkodott az ajtófélfának. 

- Te most viccelsz?

- Nézd, jövő héten elindul a jegyes oktatás, a régiből meg hiányoznak lapok. 

- És te komolyan úgy gondolod, hogy ez a játék alkalmas arra, hogy szeretetteljes és elfogadó légkört teremtsen a házasulandók között, és az Isten és egymás iránti elköteleződést erősítse bennük?

- Hát – vont vállat Gabriel -, vagy ez, vagy a Twister. Arról meg már megtanultuk, hogy több problémát okoz, mint amennyi jót a javára írhatunk.

Castiel keserűen emlékezett vissza arra a bizonyos alkalomra, mikor egy balul elsült Twisterezés után egy fiú szakított a menyasszonyával, mert az elmélyült játék közben véletlenül letapizott egy lányt, akiről hamar kiderült, hogy sokkal inkább egy hullámhosszon vannak, mint az előző barátnővel. Persze, nem mintha társasjátékokból lenne hiány náluk, Cluedo-tól kezdve, a Scrabble-n át a francia kártyáig egész kis kollekciót halmoztak fel az előszobaszekrényben – hittanok végén ugyanis mindig játszottak valamit, és kirívó esetekben akár este tizenegyig is ott maradtak a legkitartóbbak. 

Cas gondolkodott, hogy így a hittan kapcsán megemlítse-e a témát, de végül is úgy döntött, sok baja nem származhat belőle.

- Figyelj, Gabriel, az elmúlt napokban sokat elmélkedtem a dolgon, és arra jutottam, hogy meg kellene hívnunk Charlie-t egy ifi hittanra. Van pár egyedülálló fiú a csoportban, és…

- Ne is folytasd – vágott a szavába Gabe. – Cas, megértem az aggódásod, de hidd el, ezzel nem segítesz. Charlie úgysem jönne el, de ha mégis, azt csak azért tenné, hogy téged kiengeszteljen. Csak kényelmetlenséget okoznál neki, úgyhogy eszedbe se jusson kerítőt játszani.

- De hát miért ne? Ott van például Jeremy, aki egy nagyon rendes srác, és az informatika is érdekli… vagy James, aki szabadidejében szeret sütni. Melyik lány nem akar egy olyan fiút, aki szeret sütni? Igaz, kicsit fiatalabbak Charlie-nál, de ez nem lehet gond.

Gabriel összehúzott szemöldökkel az álla alá illesztette az ujjait, és mintha elgondolkodott volna.

-  Hmm, végül is. De ott van nyájunk leendő tagja, Dean is. Ő korban pont a mi Charlie-nkhoz illene, nem gondolod?

- Nem – vágta rá egyből Cas.

- És miért nem?

- Dean nem közülünk való, atyám, és különben is, egyelőre a gyógyulás útját járja. Sokáig tart még, mire a sebei behegednek, és őszintén szólva nem vagyok benne biztos, hogy újra teljesen ép lehet. Mikor a szemébe nézek, látom, hogy megjárta a poklokat, és bár fogalmam sincs, ez az ő esetében mit jelent, nem lenne jó hatással Charlie-ra. 

Gabriel mosolygott.

- Ahogy gondolod. – És már ott sem volt, kilejtett a konyhába a szatyrokkal, Castiel meg pár perc bambulás után visszament a szobájába, és feltekerte a hangerőt a televízión.